Paracelsus utolsó megkísértése
Írta: Alan O'Connnor
© dr. Pálinkás Imre
Megjegyzés: Amennyiben fellelhető az interneten ez másutt és valaki tudomásomra hozza, akkor itt csak egy link lesz a következőkben. Az ilyen irányú segítséget köszönettel veszem.
„Ha egy orvos nem jártas a mágiában, akkor csak műkedvelő az orvostudomány területén és közelebb van a szemfényvesztéshez, mint az igazsághoz.”
Paracelsus (1493-1541)
Én, Theophrastus Bombastus von Hohenheim, aki a legnagyobb orvos vagyok ebben a nyomorult korban – írod, kölyök? – én, akit utóbb Paracelsus, az isteni doktor néven jegyez majd a világ, az úr 1541-ik esztendejében, Ernst herceg salzburgi rezidenciáján ép elmém teljes tudatában hagyom az utókorra életem titkát.
Hol történt, nem árulhatom el, mert irigyeim – akik nem átallottak impius homo, varázsló és még rútabb jelzőkkel illetni, hogy a zürichi letartóztatási parancsot számra se vegyem – bízvást bosszút állnának a jámbor fogadóson és házanépén.
Ez a történet jó esztendeje kezdődött, mikor az Alpok egyik fogadójától fertályóra járásra rám rontottak azok a haramiák.
Csendes este volt, Luna asszony telt arcának fénye vonta lágy ezüstbe a fenyővadont és csak málhás öszvérem szuszogott mögöttem, mikor a mocskos brigantik legnagyobbika elém toppant egy széles fatörzs mögül.
Ostoba, borostás pór volt, akit tán akarnok földesura tetteföldönfutóvá – de ahogyan rozsdás fejszéjét lengetve, zsíros vigyorral közeledett, nem tudtam sajnálni. Magam is jóideje gyalogszerrel, egyedül rovom a keresztény világ útjait, ismertem hát jól a fajtáját. A hosszú kardom – mely miatt annyit gúnyoltak Bázelben– legtöbbször távol tartotta mindahányat, noha magam sosem voltam egy termetes férfiú. Aki nem rettent meg a kardtól, azt a dörgő, deák kántálás riasztotta vissza. A nép varázslónak tartott és valóban olyanforma voltam A Úr országútjain: keszeg, kopaszodó, halovány bőrű férfi, fekete ruhában.
Az útonállók harmadik fajtájának fizettem. Több erszényt is rejtettem magamnál, és ha egyiket odavetettem nekik, kivont pengémmel szemben sosem erőltették az alaposabb motozást.
Ezek azonban a véremet akarták.
Ma sem tudom ki bérelte fel őket, ámbátor okuk lehetett rá bőven. Hiszen Würtzburgan tanultam, a benedekrendi Tritemiusnál, akit fekete mágusnak tartottak, de saját írásaim miatt is gyakorta vádoltak pokolidézéssel. Hiszen gyógyíthatatlannak tartott, híresebbnél híresebb betegeknek adtam vissza egészségét ott, ahol impotensen toporogtak százados dogmákba csökött pályatársaim. Ilyen volt a vérhasban fekvő badeni őrgróf, Fülöp és Frobenius a híres nyomdász, vagy a bázeli Lichtenfels kanonok is, az a zsugori vén varangy. Hiszen a bázeli egyetem professzoraként elsőként tanítottam a diákokat anyanyelvükön és saját kezóleg vetettem a Szent János napi örömmáglyára Avicenna dogmatikus, orvoskönyvnek titulált ostobaságait. Hiszen a régieket tagadtam, a betegségeket nem penészes lapokon, hanem a betegen tanulmányoztam, az orvosságokat pedig a természetben kerestem. Hiszen év valóban gyógyítottam kölyök, köpölyözés, piócázás, purgálás meg hasonló avítt, kötelezően klasszikus kínzások helyett
Minden ostoba orvos gyűlölt ezért fiam és minden bigott csuhás a véremre szomjazott. Túl sikeresen, túl gyorsan gyógyítottam, ezért démonidézőnek kiáltottak ki egyhamar. A barmok. Több ellenségem volt fiam, mint tarlón a pocok.
Azok ott az alpesi hágón nem is kértek pénzt – hiszen bizonnyal kaptak volna eleget a fejemért.
Az utamat álló magabiztos ártányt tán még keresztüldöftem volna – a fák mögött azonban még vagy féltucatnyi fajankó feszítette az íjhúrt. Még el sem értem a markolatot, mikor pendültek a húrok, szisszegtek a hosszú vesszők... utolsó gondolatom az volt, hogy dicső földi pályám lám mégiscsak egy névtelen ösvényen ér véget rútul
– ne bámulj, hanem írd, a kirelejzumát! -
– amikor ezüstfehér fényvihar üvöltött fel az éjszakában és valami égi erő kölyökmacskaként hajított vissza, a magyalbokrok közé.
Tölts egy még kicsit, kölyök!
Takaros ágyban, szál tiszta ingben, megmosdatva ért az eszmélés. Kicsiny vendégszobában feküdtem, ahol az ágyon kívül egyetlen alacsony asztal árválkodott csupán. Az asztalon hatalmas gyertya csordította fényét, kancsó mellett friss cipó, és sült illatozott. Farkaséhes voltam, de annyira nem, hogy ne vegyem észre a gyertya fénykörének peremén várokozó idegent.
Haragoszöld köntöse, ezüstfehér öve jómódról árulkodott, de vérbeli orvosként engem rögtön az arca fiziognómiája lepett meg. A széles homlok, határozott szemöldök és ravasz karvalyorr furcsa ellentétben volt a mélyen ülő, szerény, zöld szemekkel és a kicsiny szájjal. Mintha túl okos volna ahhoz, hogy bármikor is biztos legyen a dolgában – igazi ritkaság ma, a habzó szájú, bigott ostobák korában. Nem láttam nála fegyvert és ez már önmagában is óvatosságra intett.
– A fogadóban vagy, ahova igyekeztél. Öszvéred az istállóban, holmid az ágy mellett. – az idegennek kellemes hangja volt. Rosszul beszélt deákul, de hisz ma már senki nem míveli igaz módon a tudomány és a hit nyelvét.
– Ki vagy, honnan jöttél és mi lett a gyilkosokkal? – támadtam reá marón, míg magamra kapkodtam ruháimat, de engem kölyök, sosem a modoromért tiszteltek. A zöldköpenyes tűnődve rázta a fejét.
– Ez így nem fog menni. A bitangokat, ehm – zavartan villant a szeme – varázslattal terítettem le.
Ekkor már kezem ügyébe kaptam kedves kardomat, de okosabb voltam, semhogy kivonjam. Hangom nem remegett, mikor a sarlatánra mordultam, fogaim között szűrve a szót.
– Hazudsz. Olyannal beszélsz, sarlatán aki bejárta az ismert világot, Padovától svédföldig, Angolhontól Transsylvaniáig, Embert nem láttam, aki valóban ismerte volna a régiek titkait. Ha volt nekik egyáltalán. Mi történt az úton?
– A nevem...Argenteus – A férfi két pohárba töltött a savanyúan szagló árpasörből és hellyel kínált az asztal túloldalán – és nagyon messziről jövök.
– Honnan? – a mélyzöld szemekből valami távoli, fakó szomorúság áradt hullámokban és megfagytam, legbelül, mintha a Valpurgis – éj hidege járta át tagjaimat.
– Messzi földről, ahol népem maga emelte kőkaptárokban lakik. Az országomban az Anyaszentegyház hatalma akár az ujjak közt elpergő homok de mégis háromszor tovább élünk, mint az idevalósiak.
– Jó orvosaitok lehetnek. – néztem rá gúnyosan.
– Másképp gyógyítanak. De nagyon tisztelik a munkáidat.– az Argenteus nevű lehajtotta a fejét.
– Hízelgéssel nálam semmire se mész, ripők! -mordultam a hazugra – Honnan jössz hát, nagybeszédű?
– Innen úgy...– tűnődve nézett körül – félezer évnyire születtem. Azért jöttem, hogy elvigyelek...
– Írjad, kölyök, vagy összemorzsolom a csontjaidat!
Nos, az én tagjaimból ugyanúgy elszállt az erő, mint most a tiédből, kölyök. De a zöldruhás nem hazudott. Órákon át beszélt egy zsúfolt és füstös világról, ahol nincsenek már királyok, földesurak és lovagok. Csak hitvány közemberek, milliószám. A varázstudomány halott, még annyi archeus sincs az erdők és vizek mélyén, mint itt, ebben a pusztuló korban. Csinált fémállatokkal dolgozó mesteremberek formálják csudamód a világot. Távolbaható fémek okádnak láthatatlan fényt és nem hallható hanghullámokat, meghiúsítva a maroknyi rejtőző beavatott minden erőfeszítését.
Írod, kölyök? Ne bámulj!
Argenteus, a zöldruhás sokáig beszélt fiam, én pedig egyedül ittam meg, az egész korsóval. A végén megkért, hogy tartsak vele. Sokáig nem találtam a szavamat.
– Nagyon tisztelsz, azt mondod, mégis magaddal vinnél a fakó, zajos rozsdavilágodba? Egy csúf helyre, ahol nincsen éltető archus, és kihaltak a köztes lények? Egy szilfek, undinék, gnómok és szalamanderek nélkül haldokló világba? – kérdeztem rekedten. Az Argenteus nevű a fejét rázta.
– Nem. – tanácstalanul nézett körül – Az igazat megvallva, még az sem biztos, hogy én vissza tudok-e majd jutni.
– Hát akkor?
– Rád nem a jövendőben van szükség. Az Ösvény, amely visszahozott, nemcsak az időket köti össze. Reád egy másik, új országban várnak. Az Ösvény túloldalán megtalálod a könyveidben leírt köztes lényeket valamennyit. Hisz magad is érzed: elszivárog innen az éltető erő, mint lyukas dézsából a víz. Nem sok idő már és amikor leromlanak az Álló Kövek sorai, halottá fagynak a Föld Erejével bíró utolsó kőkörök is. Az utolsó szilf és undine is elhagyja ezt a korhatag birodalmat. Már azok is útra keltek, akikről te írtál. Az én népem, félezer év távolából már csak mesének véli őket és csakúgy nem hisz bennük, mint az Anyaszentegyház hatalmában.
– Micsoda pogány világ – hegyeset köptem az undortól – De mi van az Ösvény túloldalán? Hova szivárgott el az archeus, hová megy a tündérnép?
– Egy másik föld van ott, a sídek birodalma. Aztlán vakmerői emelték az Ösvényt nyitó kapukat, kevéssel azelőtt, hogy országukat elpusztította a fagy és a tenger. Mondják, a sídek büntetése volt, de én nem hiszem.
– Elmentek, mind? – kérdeztem rekedten. Az Argenteus nevű bólintott.
– Az én hitetlen időmben már nincsenek átjárók. Kövek vannak csak és romok. Felnyitottuk a sídek mound – dombvidékeit, a napnyugati óriás sziget, Amerika és a Nílus menti Káldea piramisait, körbe ástuk az óceáni szigetlakók Naphívó kapuit, és a tengerbe vesző ezredéves romvárosokat. Hasztalan. A brit és normann kőgyűrűk romokban és a Földanya halott erei felett már Calan Mai napján sem fénylik fel a világokat összekötő Ezüst Ösvény.
– Az utolsó, és egyetlen lehetőséged, hogy velem tarts, mielőtt kihűl ez a világ.
– Menjek veled, a tündérek közé? – a hangom egészen elvékonyodott a megdöbbenéstől. A zöldruhás a fejét rázta.
– Vannak ott emberek is. Nemcsak az aztlániak. A túli világ Északi vidékét a te fajtád népesíti be. Krisztus után 486 – ben érkezett a druidák és dalnokok népe – igazi, neked való pogányok. Ekkor születtek a legendák a mesés Avalonról, az üvegtornyú szigetekről, erdőlakó, embereket csábító, végzetes szépségű tündérekről.
– De a normannok is... – vágtam közbe, mert rémlett, hogy olvastam germán és normannok történetet szép számmal.
Az idegen bólintott.
– Krisztus után 821– ben, mikor Észak pogány hajósai éppen csak túl voltak Lindisfarre, Jarrow, Iona feldúlásán és az írföldi keltáin próbálgatták fejszéik élét, a sídek néhány hajóra való huskarlt is áthoztak. Brit földre indultak, de mert sídeknek szükségük volt az emberekre, eltévedtek a ködben, örökre. Családostul-mindenestül.
Egy idő után könnyebb dolguk lett. Mikor az erejüket vesztő gael druidák, pikt sámánok, normann rúnakovácsok megértették, hogy odaát valódi hatalommal bírhatnak, már visszatartani sem lehetett őket.
Utána még többen jöttek. Spanyolok elől menekülő indiánok és pestisűzte családok százai Európából. 1309 – ben pedig három tucat templomos lovag lépett át az kapukon, hogy elkerülje a máglyahalált. Persze, nem tanultak a történtekből odaát ismét ők lettek a pápai birodalom legfőbb támaszai. Később asszonyok százai menekültek a kövek őreihez, nyomukban boszorkánymáglyák zsíros füstjével. Mindenhol persze nem lehettünk ott.– vont vállat a zöldköpenyes.
– És én? Rám miért van szükség odaát? – vágtam a szavába
– A túli birodalmakban szép számmal akadnak papok, lovagok de még eleven tűzzel vagy látomásokkal fondorkodó vajákosok is. Orvosuk alig van. Holnap után május első napja. Calan Mai napján a legvékonyabb a világokat elválasztó határ. Az Ezüst Ösvény pedig itt, a közelben halad el.
Mire befejezte, nekem alaposan fejembe szállt a bor.
– Azt mondtad a jövendőből jössz? Hogy a te idődben nagy nevem van az orvosok között? –kérdeztem vissza nehezen forgó nyelvvel. – Argenteus bólintott.
– Téged tekintenek az orvosi kémia és kemoterápia atyjának, a lélekterápia megalapozójának, a klasszikus bonctan nagy alakjának – felnézett, homlokát ráncolta – a látóidegek, a hisztéria, a nemibajok, a podagra, a tüdővész és tucatnyi egyéb kórság leírójának.
– Nocsak – mondtam, de hiába próbáltam gúnyt űzni belőle, a szemén látszott, hogy komolyan beszél.
– De a köztes lényekről és a mágiáról írt értekezéseiddel nem arattál sikert. Színtiszta hazugságnak és álmodozásnak tartják – sóhajtott az Argenteus nevű.
– Mikor halok meg? – vágtam ismét a szavába.
– Ha itt maradsz, nincs sok időd. Békében, párnák közt – a zöldruhás a csizmáját nézegette.
– Maradok. – jelentettem ki határozottan – Egy igazi Hohenheim nem menekül sorsa elől, még akkor sem, ha apám nemesi származása csupán balkézről való, még akkor sem, ha irigy pályatársaim részeges fiúszeretőnek kiáltottak ki,
– írod? Ne bámulj! -
én akkor is maradok. Itt akarok meghalni az Einsiedelben, az Ördöghíd mellett, ha egyszer itt őrzik meg a nevemet! A tündérfattyak után menekülő népség pedig meglesz nélkülem is.
Argenteus kedveszegetten méregetett, és mégiscsak megsajnáltam.
– De ezt nekik küldöm, hogy ott is ismerjék nevemet. – Na és ekkor fiam, odaadtam nekik utolsó, legnagyobb művemet, a De Tractatus Medicina Verae-t. Amit az utolsó két évben írtam. Hiába is keresnéd. Ha félezer év múlva valóban olyan jó orvosok lesznek ebben a nyomorult világban, ez az egy fóliáns aligha fog nekik hiányozni.
Tölts még, fiú!
(Lejegyeztetett Eisiedelnben 1541 szeptember 17-én, Wilhelm deák keze által, egy héttel a nagy doktor halála előtt.)
A fenti feljegyzés másolata a vatikáni könyvtárban látható. A Szentszék engedélyével, előzetes egyeztetést követően, laikusok számára is megtekinthető.
A balszerencse nem létezik!
Paracelsus törvénye