Paracelsus utolsó megkísértése

 Írta: Alan O'Connnor 
© dr. Pálinkás Imre

Megjegyzés:  Amennyiben fellelhető az interneten ez másutt és valaki tudomásomra hozza, akkor itt csak egy link lesz a következőkben. Az ilyen irányú segítséget köszönettel veszem. 

„Ha egy orvos nem jártas a mágiában, akkor csak műkedvelő az orvostudomány területén és közelebb van a szemfényvesztéshez, mint az igazsághoz.”
Paracelsus (1493-1541)

Én, Theophrastus Bombastus von Hohenheim, aki a legnagyobb orvos vagyok ebben a nyomorult korban – írod, kölyök? – én, akit utóbb Paracelsus, az isteni doktor néven jegyez majd a világ, az úr 1541-ik esztendejében, Ernst herceg salzburgi rezidenciáján ép elmém teljes tudatában hagyom az utókorra életem titkát.
Hol történt, nem árulhatom el, mert irigyeim – akik nem átallottak impius homo, varázsló és még rútabb jelzőkkel illetni, hogy a zürichi letartóztatási parancsot számra se vegyem – bízvást bosszút állnának a jámbor fogadóson és házanépén.
Ez a történet jó esztendeje kezdődött, mikor az Alpok egyik fogadójától fertályóra járásra rám rontottak azok a haramiák.
Csendes este volt, Luna asszony telt arcának fénye vonta lágy ezüstbe a fenyővadont és csak málhás öszvérem szuszogott mögöttem, mikor a mocskos brigantik legnagyobbika elém toppant egy széles fatörzs mögül.
Ostoba, borostás pór volt, akit tán akarnok földesura tetteföldönfutóvá – de ahogyan rozsdás fejszéjét lengetve, zsíros vigyorral közeledett, nem tudtam sajnálni. Magam is jóideje gyalogszerrel, egyedül rovom a keresztény világ útjait, ismertem hát jól a fajtáját. A hosszú kardom – mely miatt annyit gúnyoltak Bázelben– legtöbbször távol tartotta mindahányat, noha magam sosem voltam egy termetes férfiú. Aki nem rettent meg a kardtól, azt a dörgő, deák kántálás riasztotta vissza. A nép varázslónak tartott és valóban olyanforma voltam A Úr országútjain: keszeg, kopaszodó, halovány bőrű férfi, fekete ruhában.
Az útonállók harmadik fajtájának fizettem. Több erszényt is rejtettem magamnál, és ha egyiket odavetettem nekik, kivont pengémmel szemben sosem erőltették az alaposabb motozást.
Ezek azonban a véremet akarták.
Ma sem tudom ki bérelte fel őket, ámbátor okuk lehetett rá bőven. Hiszen Würtzburgan tanultam, a benedekrendi Tritemiusnál, akit fekete mágusnak tartottak, de saját írásaim miatt is gyakorta vádoltak pokolidézéssel. Hiszen gyógyíthatatlannak tartott, híresebbnél híresebb betegeknek adtam vissza egészségét ott, ahol impotensen toporogtak százados dogmákba csökött pályatársaim. Ilyen volt a vérhasban fekvő badeni őrgróf, Fülöp és Frobenius a híres nyomdász, vagy a bázeli Lichtenfels kanonok is, az a zsugori vén varangy. Hiszen a bázeli egyetem professzoraként elsőként tanítottam a diákokat anyanyelvükön és saját kezóleg vetettem a Szent János napi örömmáglyára Avicenna dogmatikus, orvoskönyvnek titulált ostobaságait. Hiszen a régieket tagadtam, a betegségeket nem penészes lapokon, hanem a betegen tanulmányoztam, az orvosságokat pedig a természetben kerestem. Hiszen év valóban gyógyítottam kölyök, köpölyözés, piócázás, purgálás meg hasonló avítt, kötelezően klasszikus kínzások helyett
Minden ostoba orvos gyűlölt ezért fiam és minden bigott csuhás a véremre szomjazott. Túl sikeresen, túl gyorsan gyógyítottam, ezért démonidézőnek kiáltottak ki egyhamar. A barmok. Több ellenségem volt fiam, mint tarlón a pocok.
Azok ott az alpesi hágón nem is kértek pénzt – hiszen bizonnyal kaptak volna eleget a fejemért.
Az utamat álló magabiztos ártányt tán még keresztüldöftem volna – a fák mögött azonban még vagy féltucatnyi fajankó feszítette az íjhúrt. Még el sem értem a markolatot, mikor pendültek a húrok, szisszegtek a hosszú vesszők... utolsó gondolatom az volt, hogy dicső földi pályám lám mégiscsak egy névtelen ösvényen ér véget rútul
– ne bámulj, hanem írd, a kirelejzumát! -
– amikor ezüstfehér fényvihar üvöltött fel az éjszakában és valami égi erő kölyökmacskaként hajított vissza, a magyalbokrok közé.
Tölts egy még kicsit, kölyök!

Takaros ágyban, szál tiszta ingben, megmosdatva ért az eszmélés. Kicsiny vendégszobában feküdtem, ahol az ágyon kívül egyetlen alacsony asztal árválkodott csupán. Az asztalon hatalmas gyertya csordította fényét, kancsó mellett friss cipó, és sült illatozott. Farkaséhes voltam, de annyira nem, hogy ne vegyem észre a gyertya fénykörének peremén várokozó idegent.
Haragoszöld köntöse, ezüstfehér öve jómódról árulkodott, de vérbeli orvosként engem rögtön az arca fiziognómiája lepett meg. A széles homlok, határozott szemöldök és ravasz karvalyorr furcsa ellentétben volt a mélyen ülő, szerény, zöld szemekkel és a kicsiny szájjal. Mintha túl okos volna ahhoz, hogy bármikor is biztos legyen a dolgában – igazi ritkaság ma, a habzó szájú, bigott ostobák korában. Nem láttam nála fegyvert és ez már önmagában is óvatosságra intett.
– A fogadóban vagy, ahova igyekeztél. Öszvéred az istállóban, holmid az ágy mellett. – az idegennek kellemes hangja volt. Rosszul beszélt deákul, de hisz ma már senki nem míveli igaz módon a tudomány és a hit nyelvét.
– Ki vagy, honnan jöttél és mi lett a gyilkosokkal? – támadtam reá marón, míg magamra kapkodtam ruháimat, de engem kölyök, sosem a modoromért tiszteltek. A zöldköpenyes tűnődve rázta a fejét.
– Ez így nem fog menni. A bitangokat, ehm – zavartan villant a szeme – varázslattal terítettem le.
Ekkor már kezem ügyébe kaptam kedves kardomat, de okosabb voltam, semhogy kivonjam. Hangom nem remegett, mikor a sarlatánra mordultam, fogaim között szűrve a szót.
– Hazudsz. Olyannal beszélsz, sarlatán aki bejárta az ismert világot, Padovától svédföldig, Angolhontól Transsylvaniáig, Embert nem láttam, aki valóban ismerte volna a régiek titkait. Ha volt nekik egyáltalán. Mi történt az úton?
– A nevem...Argenteus – A férfi két pohárba töltött a savanyúan szagló árpasörből és hellyel kínált az asztal túloldalán – és nagyon messziről jövök.
– Honnan? – a mélyzöld szemekből valami távoli, fakó szomorúság áradt hullámokban és megfagytam, legbelül, mintha a Valpurgis – éj hidege járta át tagjaimat.
– Messzi földről, ahol népem maga emelte kőkaptárokban lakik. Az országomban az Anyaszentegyház hatalma akár az ujjak közt elpergő homok de mégis háromszor tovább élünk, mint az idevalósiak.
– Jó orvosaitok lehetnek. – néztem rá gúnyosan.
– Másképp gyógyítanak. De nagyon tisztelik a munkáidat.– az Argenteus nevű lehajtotta a fejét.
– Hízelgéssel nálam semmire se mész, ripők! -mordultam a hazugra – Honnan jössz hát, nagybeszédű?
– Innen úgy...– tűnődve nézett körül – félezer évnyire születtem. Azért jöttem, hogy elvigyelek...
– Írjad, kölyök, vagy összemorzsolom a csontjaidat!
Nos, az én tagjaimból ugyanúgy elszállt az erő, mint most a tiédből, kölyök. De a zöldruhás nem hazudott. Órákon át beszélt egy zsúfolt és füstös világról, ahol nincsenek már királyok, földesurak és lovagok. Csak hitvány közemberek, milliószám. A varázstudomány halott, még annyi archeus sincs az erdők és vizek mélyén, mint itt, ebben a pusztuló korban. Csinált fémállatokkal dolgozó mesteremberek formálják csudamód a világot. Távolbaható fémek okádnak láthatatlan fényt és nem hallható hanghullámokat, meghiúsítva a maroknyi rejtőző beavatott minden erőfeszítését.
Írod, kölyök? Ne bámulj!
Argenteus, a zöldruhás sokáig beszélt fiam, én pedig egyedül ittam meg, az egész korsóval. A végén megkért, hogy tartsak vele. Sokáig nem találtam a szavamat.
– Nagyon tisztelsz, azt mondod, mégis magaddal vinnél a fakó, zajos rozsdavilágodba? Egy csúf helyre, ahol nincsen éltető archus, és kihaltak a köztes lények? Egy szilfek, undinék, gnómok és szalamanderek nélkül haldokló világba? – kérdeztem rekedten. Az Argenteus nevű a fejét rázta.
– Nem. – tanácstalanul nézett körül – Az igazat megvallva, még az sem biztos, hogy én vissza tudok-e majd jutni.
– Hát akkor?
– Rád nem a jövendőben van szükség. Az Ösvény, amely visszahozott, nemcsak az időket köti össze. Reád egy másik, új országban várnak. Az Ösvény túloldalán megtalálod a könyveidben leírt köztes lényeket valamennyit. Hisz magad is érzed: elszivárog innen az éltető erő, mint lyukas dézsából a víz. Nem sok idő már és amikor leromlanak az Álló Kövek sorai, halottá fagynak a Föld Erejével bíró utolsó kőkörök is. Az utolsó szilf és undine is elhagyja ezt a korhatag birodalmat. Már azok is útra keltek, akikről te írtál. Az én népem, félezer év távolából már csak mesének véli őket és csakúgy nem hisz bennük, mint az Anyaszentegyház hatalmában.
– Micsoda pogány világ – hegyeset köptem az undortól – De mi van az Ösvény túloldalán? Hova szivárgott el az archeus, hová megy a tündérnép?
– Egy másik föld van ott, a sídek birodalma. Aztlán vakmerői emelték az Ösvényt nyitó kapukat, kevéssel azelőtt, hogy országukat elpusztította a fagy és a tenger. Mondják, a sídek büntetése volt, de én nem hiszem.
– Elmentek, mind? – kérdeztem rekedten. Az Argenteus nevű bólintott.
– Az én hitetlen időmben már nincsenek átjárók. Kövek vannak csak és romok. Felnyitottuk a sídek mound – dombvidékeit, a napnyugati óriás sziget, Amerika és a Nílus menti Káldea piramisait, körbe ástuk az óceáni szigetlakók Naphívó kapuit, és a tengerbe vesző ezredéves romvárosokat. Hasztalan. A brit és normann kőgyűrűk romokban és a Földanya halott erei felett már Calan Mai napján sem fénylik fel a világokat összekötő Ezüst Ösvény.
– Az utolsó, és egyetlen lehetőséged, hogy velem tarts, mielőtt kihűl ez a világ.
– Menjek veled, a tündérek közé? – a hangom egészen elvékonyodott a megdöbbenéstől. A zöldruhás a fejét rázta.
– Vannak ott emberek is. Nemcsak az aztlániak. A túli világ Északi vidékét a te fajtád népesíti be. Krisztus után 486 – ben érkezett a druidák és dalnokok népe – igazi, neked való pogányok. Ekkor születtek a legendák a mesés Avalonról, az üvegtornyú szigetekről, erdőlakó, embereket csábító, végzetes szépségű tündérekről.
– De a normannok is... – vágtam közbe, mert rémlett, hogy olvastam germán és normannok történetet szép számmal.
Az idegen bólintott.
– Krisztus után 821– ben, mikor Észak pogány hajósai éppen csak túl voltak Lindisfarre, Jarrow, Iona feldúlásán és az írföldi keltáin próbálgatták fejszéik élét, a sídek néhány hajóra való huskarlt is áthoztak. Brit földre indultak, de mert sídeknek szükségük volt az emberekre, eltévedtek a ködben, örökre. Családostul-mindenestül.
Egy idő után könnyebb dolguk lett. Mikor az erejüket vesztő gael druidák, pikt sámánok, normann rúnakovácsok megértették, hogy odaát valódi hatalommal bírhatnak, már visszatartani sem lehetett őket.
Utána még többen jöttek. Spanyolok elől menekülő indiánok és pestisűzte családok százai Európából. 1309 – ben pedig három tucat templomos lovag lépett át az kapukon, hogy elkerülje a máglyahalált. Persze, nem tanultak a történtekből odaát ismét ők lettek a pápai birodalom legfőbb támaszai. Később asszonyok százai menekültek a kövek őreihez, nyomukban boszorkánymáglyák zsíros füstjével. Mindenhol persze nem lehettünk ott.– vont vállat a zöldköpenyes.
– És én? Rám miért van szükség odaát? – vágtam a szavába
– A túli birodalmakban szép számmal akadnak papok, lovagok de még eleven tűzzel vagy látomásokkal fondorkodó vajákosok is. Orvosuk alig van. Holnap után május első napja. Calan Mai napján a legvékonyabb a világokat elválasztó határ. Az Ezüst Ösvény pedig itt, a közelben halad el.
Mire befejezte, nekem alaposan fejembe szállt a bor.
– Azt mondtad a jövendőből jössz? Hogy a te idődben nagy nevem van az orvosok között? –kérdeztem vissza nehezen forgó nyelvvel. – Argenteus bólintott.
– Téged tekintenek az orvosi kémia és kemoterápia atyjának, a lélekterápia megalapozójának, a klasszikus bonctan nagy alakjának – felnézett, homlokát ráncolta – a látóidegek, a hisztéria, a nemibajok, a podagra, a tüdővész és tucatnyi egyéb kórság leírójának.
– Nocsak – mondtam, de hiába próbáltam gúnyt űzni belőle, a szemén látszott, hogy komolyan beszél.
– De a köztes lényekről és a mágiáról írt értekezéseiddel nem arattál sikert. Színtiszta hazugságnak és álmodozásnak tartják – sóhajtott az Argenteus nevű.
– Mikor halok meg? – vágtam ismét a szavába.
– Ha itt maradsz, nincs sok időd. Békében, párnák közt – a zöldruhás a csizmáját nézegette.
– Maradok. – jelentettem ki határozottan – Egy igazi Hohenheim nem menekül sorsa elől, még akkor sem, ha apám nemesi származása csupán balkézről való, még akkor sem, ha irigy pályatársaim részeges fiúszeretőnek kiáltottak ki,
– írod? Ne bámulj! -
én akkor is maradok. Itt akarok meghalni az Einsiedelben, az Ördöghíd mellett, ha egyszer itt őrzik meg a nevemet! A tündérfattyak után menekülő népség pedig meglesz nélkülem is.
Argenteus kedveszegetten méregetett, és mégiscsak megsajnáltam.
– De ezt nekik küldöm, hogy ott is ismerjék nevemet. – Na és ekkor fiam, odaadtam nekik utolsó, legnagyobb művemet, a De Tractatus Medicina Verae-t. Amit az utolsó két évben írtam. Hiába is keresnéd. Ha félezer év múlva valóban olyan jó orvosok lesznek ebben a nyomorult világban, ez az egy fóliáns aligha fog nekik hiányozni.
Tölts még, fiú!

(Lejegyeztetett Eisiedelnben 1541 szeptember 17-én, Wilhelm deák keze által, egy héttel a nagy doktor halála előtt.)

A fenti feljegyzés másolata a vatikáni könyvtárban látható. A Szentszék engedélyével, előzetes egyeztetést követően, laikusok számára is megtekinthető.

 A balszerencse nem létezik!
Paracelsus törvénye

FaceDaLetra: Receita de... simplicidade!

Másik ötlet:

A bolt, ahol megveheted

Őt nem kell megvenned! Használj sajátot. 😀

Ez majdnem olyan, mintha én írtam volna, pedig nem. Létezik ezek szerint ilyen kategória, nőben. Sokáig gondolkodtam azon, hogy közzé tegyem-e. Eléggé... személyes. Nem, az íróját a sztorinak nem ismerem. Csak  féltem, hogy valahogyan rám ismerhet bárki. Aztán eszembe jutott, hogy: hiszen nem ismerhet senki, ha még én se önmagam! Mindegy. Lesz ami lesz... Szerintem ezt sok nőnek érdemes tudnia.

 * * * 

A fantázia kialakítása felnőtt korban
Csak akkor működik, ha te is akarod!

Your Limits Are Only In Your Mind - Exploring your mind

 “All children are born artists. The challenge is that they keep being so when they  grow up.” 

-Pablo Picasso-

A korlátaid csak az elmédben vannak

Olvasási idő: 4 perc

A korlátok, amelyeket magunkra kényszerítünk, valójában nem léteznek. Ezek olyan hiedelmek, amelyeket életünk során gyermekkorunktól kezdve nevelnek belénk. Olyan akadályok ezek, amelyeket a szüleinktől és tanárainktól tanultak alapján építettünk fel . Ezek nem feltétlenül olyan korlátok, amelyeket azonnal elfogadtunk volna.

Ahhoz, hogy elkezdjük legyőzni önmagunk nem kívánatos korlátait, elengedhetetlen, hogy elménkkel és szívünkkel teljesen felfogjuk, hogy valójában csak bennünk léteznek. Vannak bizonyos tudományágak, mint például a coaching vagy az NLP (neuro-lingvisztikai programozás), amelyek kifejezetten azzal foglalkoznak, hogy lássuk ezeket a korlátokat, és hogyan léphetünk túl rajtuk.

„ Minden gyerek művésznek születik. A kihívás az, hogy továbbra is azok maradjanak, amikor felnőnek."

-Pablo Picasso-

Hogyan és hol jönnek létre ezek a korlátok.

Mindannyian egy bizonyos génkészlettel születünk, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy bizonyos dolgokat jobban tegyünk, mint másokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk minden olyan dolgot, amit nem csinálunk jól. Ezért azt mondhatjuk, hogy valójában a genetika a korlátaink elsődleges eredete.

A környezet, amelyben élünk, a családunk, a barátaink, az iskolázottságunk, mind-mind alapvető tényezői számos önmagunk által szabott korlátunk kialakításának. Mindezek a tényezők befolyásolják azt is, ahogyan felfedezzük saját tehetségünket, és hogyan értékeljük azokat a tevékenységeket, amelyek iránt szenvedélyesnek érezzük magunkat.

Az oktatás kapcsán fontos kiemelni, hogy ha megfigyeljük a gyerekeket, látni fogjuk, hogy nincs semmiféle korlátjuk. Ők bármit kipróbálnak, amit ki akarnak próbálni. Ez azért van, mert azt hiszik, képesek bármit megtenni. Ken Robinson brit író és oktató azt állítja, hogy ahogy felnövünk, az oktatási rendszer felkészít minket a „való világra”. De mi a való világ? Nyilván nem ugyanaz, mint évekkel ezelőtt.

A probléma pdig az, hogy a jelenlegi oktatási rendszer az iparosodás korában jött létre, abban az időszakban, amikor sok szakemberre volt szükség az anyagtermeléshez kapcsolódó speciális tudományágakhoz. Ezeknek az anyagoknak az árát kreativitással fizették meg olyan területeken, mint a zene, az írás, a sport és a tánc.

Paradox módon jelenleg egy teljesen más társadalomban élünk, mint korábban, de az oktatási rendszer ugyanaz maradt. Az oktatási rendszer statikus jellegének köszönhetően az iskolákban tanítottak egy másik olyan tényezőt, amely szellemi korlátokat szab, amelyeket később internalizálunk*.

„ Minden gyerek művész, mert minden gyerek vakon hisz a saját tehetségében. Ennek az az oka, hogy nem félnek attól, hogy tévednek, hibáznak. Amíg a társadalom apránként meg nem mutatja nekik, hogy vannak hibák, és ezek lehetnek szégyenletesek is.”

-Ken Robinson-

Mit kell megtanulnunk, hogy leküzdjük korlátainkat?

A gyerekek nem félnek a kísérletezéstől, a másként gondolkodástól. Ezért fontos visszaszerezni ezt a kreativitást, és megtanulni, vagy újra megtanulni, hogyan kell gyermekként gondolkodni. Fontos, hogy megtanuljunk félelem nélkül alkotni, mentesek lenni a korlátoktól, és megtenni mindent, amiért szenvedélyünk van. De mit kell megtanulnunk, ha fel akarjuk számolni korlátainkat?

Visszaszerezni egy nagyszerű tanulási képességet

A gyerekek veleszületett kíváncsisággal rendelkeznek a körülöttük lévő dolgok iránt. Mindent megnéznek, mindent megérintenek, mindent felfedeznek. Soha nem szűnnek meg érdeklődni mindenféle dolog iránt. Ennek a veleszületett kíváncsiságnak köszönhetően hatalmas a tanulási képességük.

Leküzdeni a tévedéstől való félelmet

A gyerekek nem félnek a hibáktól. A félelmet apránként megtanuljuk, ahogy felnövünk, és magunkévá tesszük azt a gondolatot, hogy a hiba valami rossz. Ezt is meg kell tanulni és felismerni, hogy egy hiba nagyon értékes tapasztalat lehet, sőt az is lehet önmagában is siker.

Mindent szenvedéllyel csinálni

Ha fejlesztjük azokat a dolgokat, amelyek iránt szenvedélyesek vagyunk, és reményt fektetünk abba, amit csinálunk, az nagyban javítja az elért eredményeket. Ha nem érezzük szenvedélyesen a mostani munkát, talán itt az ideje, hogy változtassunk rajta. Talán itt az ideje, hogy őszinték legyünk azzal kapcsolatban, amit igazán élvezünk, és azon dolgozzunk, hogy bármit is tegyünk.

Játszani

A gyerek bármivel megtanulhat játszani. Az egyszerű kartondoboztól a díszes távirányítós autóig soha nem hagyják abba az új dolgok kipróbálását és felfedezését. A felnőttek azonban elvesztették az élvezet és a játék képességét, hogy tanuljanak. Folyamatosan mondunk magunknak olyan dolgokat, mint „nem tudok”, „nem vagyok képes”, ami folyamatosan erősíti önmagunk által felállított korlátainkat.

„ Nem számít, hányszor tévedsz, vagy milyen lassan haladsz előre, még mindig megelőzöd azokat, akik meg sem próbálják.”

-Anthony Robbins-

Az Exploring Your Mind tartalma csak tájékoztatási és oktatási célokat szolgál. Nem helyettesítik a szakember diagnózisát, tanácsát vagy kezelését. Bármilyen kétség esetén a legjobb, ha egy megbízható szakemberhez fordul.

* internalizál = valamely elméletet vagy viselkedési szabályt elsajátít

Azt jelenti, hogy belsővé teszünk valamit, például egy érzést, gondolatot vagy szabályt. Így alakítjuk ki az elveinket, amik a tulajdonképpeni korlátainknak számítanak az előzőek szóhasználatában.

A szexterápia előnyei (exploringyourmind.com)

És ma:

Na meg tudnod kell, hogy 💋... 

Mondjuk ez nem vicc, hanem. Talán...

De ez már csak az lehet...

...mert én nem fenhetem rád így a körmömet!

Másféle körömreszelőm van. 

Ezt ugye jól csinálom?

Csak mert most te... ...de ettől még szerike!

Szerencsére nálunk nem így történt. 

... és egy próbálkozás arra vonatkozóan, hogy vajon mit érezhetnek a férfiak szeretkezés előtt és közben. Igen, azon gondolkodtam, hogy le tudnám-e írni, hogy a másik nemnek mi forog a buksijában olyankor. Butaság tudom, de akkor olyanom volt, hogy szerettem volna tudni. Maga a sztori nem történt meg, bár úgyis mindenki azt hisz, amit akar. :) 
Az írást sem  most követtem el és nem szándékoztam nyilvánosságra hozni. Fogalmam sincs miért teszem és miért éppen most. Egy barátomnak írtam egyszer  réges-régen,amikor ilyen került szóba közöttünk.

 „Megpróbálom röviden. Hátha így megy az, hogy mit érezhet egy pasi amikor….
De ne nevess ha butaságot írok. :P"

Reggel, a szokásos teendők elvégzését követően, kinyomtam a nagy monitorra

"Ariana Grande PMV (Side to Side, Break Free, Into You, Bang Bang)" videóját és a zene közben eléggé beindultam. Nem csoda, amikor a jó ütem mellett ilyenek is voltak a látványban.

Sajnálkoztam, hogy a pasikból csak ilyen kis részletek látszottak. Jó lett volna több. De sebaj, a többit kitölti a fantáziám. 

Upsz! Ez a csaj akár én is lehetnék.

Jó, tudom, nem én vagyok, de a mellek vonala akár enyém is lehetne… És akár bennem is mozoghatna ez az erős pasi. A karja vonalából ítélve, elég erősnek látszik ahhoz, hogy jó nagyokat döfjön oda, ahol most csak az ujjaim járnak.

Sajnos annyira belefeledkeztem az egészbe, hogy az is kiment a fejemből, hogy délelőttre vártam egy ügyfelem megbeszélésre.

* * *

Délelőtt kilenckor volt a megbeszélés időpontja. Szép rendezett kertes házba vezetett a Titti által megadott cím. Előzőleg már láttam belőle részletet, de fogalmam se lehetett annak szépségéről annak alapján, amit akkor mutatott ebből a gyönyörű kertből. Tavasz van. Ritkaságnak számító havasi gyopárok és ciklámenek, sűrű egyvelege vonta magára a figyelmem a sziklakertben pár gyönyörű többméter magas  lucfenyő takarásában.

Beléptem a tágas előszobába és mivel senki sem fogadott a hangok és illatok irányába vezettem magam. Ezek mind-mind sok szépet és jót ígérhettek volna, ha nem üzleti megbeszélésre szól a meghívó.

Egyik helységből ugyanis cuppogó hangok és finom punciszag bizsergette érzékeimet. Más irányzékom nem lévén, oda vezettek lépteim. Ha lett volna más, talán akkor is ezt választom, a sült hús illata helyett. Feleségem ugyan a lelkemre kötötte, hogy ne egyedül menjek a találkozóra, de mit tehettem volna, amikor Frédi beteget jelentett!?

Benyitva a gyönyörök kertjébe, szerintem ő is meggyógyult volna egyből a látványra. Egy csodálatos nő, amint épp a saját punciját ujjazza. Gondoltam, felajánlom a segítségemet, de ehhez nem volt bátorságom és a neveltetésem is megakadályozott benne. Megbabonázva gyönyörködtem egy ideig a látványban, miközben faszom rekord méretűre duzzadva igyekezett volna ki alsónadrágomból. Hiába tette volna egyébként, mert az az igéző nimfa, akkor se láthatta volna a nadrág fogsága miatt.

Pár percig csak élveztem a látványt, ami csak az enyém lehetett. Szép formás mellek, kerek csípő és  nagyon nedves punci, amiben szintén nedves ujjacskák kutattak valamit.

Megköszörültem a torkom.

– Khm. Megtalálta amit keresett, esetleg segítségre szorul? – érdeklődtem számomra is eléggé elmélyült, rekedtes hangon.

Gyorsan összekapta magát és köpenyét magára terítve bemutatkozott.

– Elnézést a fogadtatásért. Erika vagyok, de most nagyon zavarban. Tényleg ne haragudjon, de egészen kiment a fejemből ez az üzleti találkozó.
– Azt hiszem az üzleti nekem se jutott eszembe most – fokoztam ezzel zavarát valamiért, bár nem ez volt a szándékom.

Megkívántam őt – ehhez már kétség sem fért – és bármi árat megadtam volna érte. Fene vigye az üzletet! A boldogság, amit az érintése okozhat, sokkal többet jelent. Sokkal többet ér! Érne, ha megkaphatnám. A jelek szerint meg is kaphatom. Talán!

Ő nagyon aranyosan kávéval kínált. Elfogadtam, palástolva ezzel saját zavaromat.
Igyekeztem elrejteni, hogy a heréim megmozdultak, izmaim megfeszültek a láttára és illatára. Vajon ő mit érezhetett ebből? Ugye nem ijesztem el ezt a szépséget emiatt?!
De nem tudtam mit tenni. A faszom már felállt. Ha kiszabadult volna, már teljes pompájában élvezhetné a nő a látványt. Vajon tetszene neki? Ezt csak egy módon tudhatom meg.

Amikor nyújtotta a kávét és én elfogadtam, fellobbant bennem egy szikra. Mit szikra?! Villámözön volt inkább! Remegő ujjakkal tettem le a csészét és vontam magamhoz a nőt. Nem ellenkezett, bár szája csodás O-ra formázódott közben. Ez eszembe villantott egy olyan képet, amikor a szája éppen a férfiasságom körül teszi ezt. Ez a villanás még jobban fellobbantotta bennem a tüzet.  Mohón csókoltam őt és íze olyan bódító volt, amit soha azelőtt nem éreztem.

– Mit teszel velem te édes boszorkány? Te?!
– Uram? Bocsánatot kérek, a kávé valószínűleg megsütötte a kezét. Elnézést! Az én hibám…

„Igen! Kimondottan a te hibád te édes, drága boszim."

Nem bírtam tovább. A fejemben dübörgő hang és az ágyékomban lüktető kín szabadulásra vágyott. Tudtam, hogy e szabadulást csak Ő adhatja meg nekem. Ő volt akire vágytam egész eddigi életemben.

Letettem a csészét és fejét kezembe vonva eleinte lágy becéző csókokkal borítottam. Meglepődött, de nem ellenkezett. Csodás. Élvezi amit kaphat tőlem. Hát akkor rajta! Mutatom a teljes repertoárt drága! Azzal belelendülve teljesen átadtam magam az ösztöneimnek és csókoltam, simogattam mindenütt ahol értem.

* * *

Meglepett valaki.
Ó én hülye! Teljesen kiment a fejemből az üzleti tárgyalás.
Na, most már mindegy. Tutira lököttnek tűnők a szemében! Mentem ami menthető. Összekapom magam, kávéval kínálom…

Ahogy észreveszem, ő nem a kávéra szomjazik. Be is bizonyítja. Ajka az ajkamon landol és csókolja. Simogatja a mellem és a hátam. Ujjai bekéredzkednek a puncimba is. Nem szabadna  hagynom. Ez üzleti megbeszélés. Lenne! De annyira jó érzés, hogy mégis hagyom.

Szája a számon, ujja a puncimban kitapintják a G-pontom. Mikor rátalál, nagyot nyögök. Nem tehetek mást. Ő ezen felbuzdulva, már szinte csak ott simogat és szája továbbra is ingerli ajkaimat, simogatva, nyalogatva… Érzem, hogy elvesztem. Hagyom, hadd tegyen velem amit csak akar. Nem tudok – talán nem is akarok – tenni ellene semmit se.

* * *

Mikor kezdődő ellenállása semmivé foszlott, teljesen eggyé olvadtam vele. Nem tudom mikor került le a ruha rólam. Azt sem, hogy őt mikor és hogyan vetkőztettem le. Egy volt csak a fontos nekem és reméltem neki is. Az, hogy benne legyek. Nem gondoltam betegségekre vagy akárcsak megelőzésre – ezek mind messziről integettek felém gondolataimban, intő jelként emlékeztetve elmúlt idők rémségeire. A sürgető vágy mindezt felülírta bennem és amikor a kedves nyöszörgött karjaimban, lehetetlen volt ellenállnom, megadtam neki, amit mindketten akartunk. Tövig belemerítettem magam.

Nedves, forró és szűk. Te jó ég! Annyira szűk és annyira jó! De… Lehet fájdalmat okoztam? Hisz ennyire szűken…

– Ne haragudj. Fájdalmat okoztam? – álltam le azon nyomban, ahogy előzőek felmerültek a gondolataimban.
– Nem… – nyögte – Ez… annyira… jó… csodás vagy… Gyere mélyebbre… erősebben… még… akarlak!

Több se kellett nekem, ezek a szavak nagyon is hatottak! Hamarosan olyan tempót diktáltam, amin magam is meglepődtem. Hogy mit ki nem hoz egy gyönyörű, fiatal női test az emberből így ötven körül?!

* * *

Hááát… az eredményt már nem tudom leírni. Ahhoz több kell, mint egy lányos fantázia, hogy mit éreznek közben a férfiak. :(

Nem megy tovább, na… :(

Ezt az alcímet nem azért írtam, mert már csak emléknek akarlak!
Egyáltalán nem, mert még mindig nagyon--nagyon

Szeretlek

De jó dolog visszaemlékezni! :)

Volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor nem volt pasim. Időm se volt rá nagyon, mert dolgoztam és mellette estin fősuliba is jártam. Igényem se nagyon volt rá . Csak nagy néha kapott el a magányosság érzése, de sose volt tartós. Olyankor elmentem táncolni – imádok táncolni, érezni ahogy a zene ütemére lüktet a testem –, vagy neten játszottam valamit. Volt egy netes játék, ami különösen a kedvencem volt és elég sok szerveren volt klónja is. Éppen ilyen klón után kutattam, amikor beugrott egy ablak, benne 3D-s játékot hirdetve felnőtteknek. Reklám. Kinyomtam, nem érdekelt. Amikor sokadszorra is előjött, kezdett gyanús lenni a dolog. Víruskeresés meg ilyesmi... De semmi. Töröltem a böngészők minden adatát, gép reboot.
Kb 5 perc múlva dobott nagyjából ugyanolyan játékot. Mivel nem találtam semmi olyat, amit kerestem, gondoltam egy próbát megér. Regisztráció, bár nem magyar volt, de nem gond, mert egyszerű dolgokat kért: mail-cím, nem, kor, kinézet, stb. Bankkártyaszám! Hm. Hallottam olyan oldalakról, amelyek elkérik a kártyaszámod és pár nap múlva azt veszed észre, hogy nincs rajta pénzed. Szerencsémre éppen akkor nyitottam egy bankban egy számlát, amihez kártya is járt, de pénz nem volt rajta szinte semmi. Megadtam. Ellenőrizve! – kaptam az értesítést. Beléphettem, választottam karaktert. Szépen kicicomáztam a karim, szexi fürdőruci, ékszerek, kinézetre is igyekeztem nálam szebbre kihozni. Aztán játék. Úgy működött, hogy különböző feladatokat kellett teljesíteni amiért bónuszokat kaptam. Persze ilyet lehetett venni rendes pénzért is aki akart, ezért kellett a bankkártya szám a regisztrációnál. Feladatoknál meg semmi komoly. Pl be kellett menni egy shopba és választani magamnak egy óvszert. Hm. Én ugyan nem használok, de hátha majd itt kelleni fog. A feladatok egy részét egyedül lehetetlen volt teljesíteni, mert volt köztük olyan, hogy valakit az utcán le kellett szólítani és a másik játékosnak a válaszától függött a bónusz. Ezeket az összegyűjtött bónuszokat lehetett felhasználni arra is, hogy ha mondjuk ki akarom cseréltetni az óvszert vibrire, vagy ha azzal a vibrivel izgatni szerettem volna a karakterem. Uncsi!
Egyik pasikari rám kérdezett adhat-e puszit. Hát, mondom játék, ok. Nem történt semmi. Írja, hogy sajnos neki most nincs annyi bónusza, de ha én kérném őt, akkor lehetne, mert lányoknak ilyen felkéréshez nem, vagy csak kevesebb fizetőeszköz kell. Elhajtottam. Jött egy másik. Ő magyarul köszönt rám. Rövid beszélgetés után gondoltam vele kipróbálom ezt is, aztán hagyom az egészet, mert ekkor már marhára untam. Megtörtént a csók a karik között – legyen hát nekik is jó. Elég muris volt, ahogy egymásba akaszkodtak és angolul suttogtak egymásnak félreérthetetlen szavakat. Ezt meg is írtam partneremnek, aki rögtön ezután magyarul írta ugyanazokat, amiket az ő karaktere mondott az enyémnek. Ezen megint csak jót nevettünk mindketten, aztán kipróbáltunk még pár dolgot, de nem villanyozott fel. Engem legalábbis. Ő is ezt írta ugyan, de hozzátette, hogy ha már a véletlen így kisorsolt egymásnak minket, szeretne velem tovább beszélgetni, mert szimpi vagyok. Mailt adtam meg neki és rögtön ki is próbálta, mert jött tőle egy: „Szia, itt hagyom a játékot, de téged nem akarlak. Jó éjt, majd legközelebb többet."
Ennyi. Aztán még többet beszélgettünk, eleinte mailen, írásban, aztán már szóban is. És eljött a nagy találkozás. Elsőre is nagyon tetszett és ekkor már tudtam, hogy kell nekem. Persze akkor még nem tudhattam mennyire fog kelleni, csak kaland lesz e vagy megőrülünk majd egymásért.
Percekig csak néztük egymást, komoly tekintettel. A markáns arca, gyönyörű feneke, csillogó szemei, és magas teste, vad férfias illata, szexi mégis kisfiús mosolya nagyon erotikussá tették. El se akartam hinni, hogy ilyen szerencsém legyen.
Mert pár perc múlva már mosolygott. Ekkor ötlött fel bennem, hogy valami hülye pofát vághatok, ami mosolygásra késztette.
Elmentünk sétálni, moziba, táncolni. Sokat beszélgettünk és egyre jobban vágytam a társaságára amikor épp nem volt velem.

Sok masztival később…

– Ennyit kérsz cserébe, amiért a játékban megmentetted az életemet? – fordította felém a fejét. Olyan közel volt egymáshoz az arcunk, hogy a szám magától is enyhén szétnyílt.
– Nem! – mondtam halkan. – Nem azért mentettem meg az életedet, hogy adj érte valamit cserébe, hanem mert így volt helyes – feleltem, és nem is egészen értettem, miért van ezzel elfoglalva. Aztán belém hasított a fájdalmas felismerés. Talán csak azért csinálja az egészet, hogy a maga módján viszonozza az életmentést.
– Arról álmodom, hogy megcsókolj azért, mert te is ezt szeretnéd! – tettem hozzá, hogy egyértelművé tegyem, már nem a játék dolga miatt vagyok most itt. Olyan hirtelen mozdult, hogy fel sem fogtam, mikor is került fölém. Az ajka olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem forró mentolos leheletét. A teste melege szinte minden gondolatot elűzött a fejemből.

– Félek, ha megteszem, nem leszek képes többé elengedni! Akkor sem, amikor elromlanak körülöttem a dolgok és majd menni akarsz!
– Honnan tudod, hogy el akarok menni?
– Mindig így van, amikor rosszra fordulnak a dolgok!
– Akkor ne engedj elmenni! – feleltem, és egy picit megemeltem a fejem, hogy ajka az enyémhez érjen.

Olyan volt, akár egy villámcsapás. Éreztem, ahogy energia szabadul fel a testemben. Egy pillanatra eltávolodott az ajka az enyémtől, és megrémültem, hogy már nem akarja. Mintha meglepetést láttam volna tükröződni a szemében egy pillanatra. Talán ő is érzi ezt a különös, bizsergető érzést?

De néhány pillanat múlva száját újra a számra tapasztotta. Szétnyíló ajkamat lassan nyelvével simogatta. Ahogy mellkasom az övéhez dörzsölődött, lángra lobbant minden idegvégződésem. Ajkamat önkéntelenül is szétnyitottam, hogy többet ízlelhessek belőle, és a nyelvünk érzéki körtáncot lejtett. De nem a lassú, érzéki, csábító fajtából való volt ez a csók, mint amire számítottam. Olyan hevesen mozgott a szája az enyémen, hogy most tényleg nem kaptam levegőt. De nem érdekelt, hisz hihetetlen érzés volt.
„Vajon eddig miért nem tudott még senki így megcsókolni?"
Kezemmel a hajába túrtam, és még közelebb húztam magamhoz. Lábát az enyém közé fúrta, és éreztem hasamon meredező hímtagját. Gyötrő, édes fájdalmat a lábam között. Szorosabban préseltem magam hozzá halkan nyögdécselve, hisz még jobban kívántam, mint eddig. A józan gondolataim szanaszét hevertek a füvön, én pedig teljesen elmerültem benne, és eszemben sem volt elhúzódni tőle. Az ajkamba harapott, és végigsimított az oldalamon, mely apró szikrákat gyújtott bennem. Kezem a tarkójára tévedt, szinte belemélyesztettem a körmeimet éreztetve vele azt, hogy mennyire akarom őt. Ő pedig a számba nyögött. Ebben a pillanatban nem volt köztünk semmi más, csak szenvedély és vágy.

Épp akkor húzódott el, amikor már megszületett bennem az elhatározás, hogy itt és most érezni akarom magamon testének teljes súlyát, bőrét a bőrömön, és meredező hímtagját mozogni magamban. Mellém gördült a pokrócra, és hallottam, hogy ugyanúgy zihál, mint én. Néhány percig egyikünk sem szólt, amíg levegő után kapkodva próbáltuk rendezni a légzésünket.

– Olyan volt, mint amiről álmodtál? – kérdezte még mindig enyhén zihálva.
– Nem! – feleltem halkan, mert jelenleg nem nagyon volt erő bennem. Felé fordítottam a fejem, és úgy válaszoltam – Annál sokkal jobb! És nehogy azt hidd, hogy nem szeretnék belőle még többet! – tettem hozzá a tőlem kitelő legnagyobb komolysággal. Hozzám hajolt, és lágyan megcsókolt.
– Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek betelni veled, kis szivárvány! Gyere, nézzük meg a napfelkeltét, aztán hazaviszlek! Biztosan fáradt vagy már! – mondta, én pedig bólintottam.

Mellé ültem, a fejemet a vállára hajtottam, ő átkarolt, míg figyeltük, hogyan bukkan fel a nap a horizonton.

***

– Imádlak – súgta, és puhán megcsókolt.

Én pedig köré fontam a karomat, és szorosan hozzásimultam. Lassan elmélyítette a csókot, mely egyre hevesebb lett. Nyelvünk édes, erotikus körtáncot lejtett. És Istenem, olyan jól esett ez a csók! Még soha senki nem csókolt ilyen hévvel, szenvedéllyel. Felemeltem a kezem, és kócos hajába túrtam, ő pedig hasamnak nyomta csípőjét. Éreztem kőkemény férfiasságát, és a forróság elöntötte a testemet. Lassan hátrálni kezdtem egy percre sem engedve el ajkát, amíg el nem értük a szobámat.

Óvatosan lecsúsztatta rólam a ruhámat. Kezemet a pólója alá csúsztattam, és óvatosan végigsimítottam mellkasán. Lassan megfogtam a póló végét, és elkezdtem felfelé húzni, de megállította a kezemet. Óvatosan elengedtem a pólót, és megfordultam, hogy lássa, amit eddig a póló nagyon is jól eltakart. A hátam tele volt vágások okozta hegekkel. Egyáltalán nem most akartam erről beszélni, de akartam, hogy tudja. Őt akarom úgy, ahogy van. Éreztem, ahogy mutatóujjával megsimítja az egyik mellem. Végigfutott rajtam a borzongás, és a lábam közét elöntötte a tűz. A testem remegett, mintha csak folyamatos áramütésekkel stimulálnák.
Megfordultam, mert nem hittem, hogy sokáig képes lennék türtőztetni magam.

– Ez…– kezdte, és láttam a csodálattal vegyes döbbenetet a szemében.
– Sshhh…– mondtam és egy puszit nyomtam a szájára.
– A tökéletességemet túlértékeled, nem is kicsit! – súgtam a szájába, majd elmosolyodtam. Újra a póló alja felé nyúltam és elkezdtem felfelé húzni.
– Veled akarok lenni! – súgtam, ő pedig engedte, hogy levegyem róla – Nekem így vagy tökéletes. Ha csak rád nézek, elönt a vágy! – tettem hozzá, miközben áthúztam a fején a pólót, és éreztem, ahogy elakad a lélegzete pusztán a szavaim hatására.

Lassan hanyatt fektetett az ágyon, én pedig néztem, ahogy letolja a nadrágját, és a szemem megakadt a bokszer alatt meredező méretes csomagon. Fölém tornyosult, és a melltartó vékony anyagán keresztül kezdte nyelvével izgatni érzékeny bimbómat. Felnyögtem, és a csípőmet felfelé nyomva ágyékának dörzsöltem. Éreztem a keménységét meg azt, ahogy jelentős hossza végigsiklik hasamon. A szám kiszáradt, a fejem hátrahanyatlott. Hagytam, hogy kikapcsolja melltartómat és szájával izgassa mellemet, bennem a végletekig fokozva a vágyat. Ajka egyre lejjebb és lejjebb vándorolt testemen, miközben apró csókokkal borított be. Először a külső combomon haladt végig, majd a lábfejemen. Én pedig úgy éreztem, ebben a pillanatban fel fogok robbanni, ha nem tesz sürgősen magáévá.
– Kérlek! – nyögtem szinte önkívületi állapotban, és éreztem, ahogy a lábam mellett elmosolyodik. Feljebb húzódott és várt.
Felnéztem rá könyörögve, és láttam, amint a bokszer alól éppen előbukik méretes hímtagja. Megnyaltam a számat és egy pillanatig arra gondoltam, hogy fog ez mind belém férni. De gyorsan tova is tűnt a gondolat, hisz ez volt az, amire az első találkozásunk óta vágytam. Na jó, ha nem is az első, de a második óta biztosan.
Felkiáltottam, ahogy egyetlen gyors mozdulattal belém hatolt. Fájdalmas gyönyör hasított a testembe, és egy pillanatig el sem hittem, hogy képes voltam befogadni. Várt néhány pillanatot, majd lassan mozogni kezdett. Csípőjére kulcsoltam a lábam, hogy még mélyebben érezhessem magamban, és a gyönyör szétáradt bennem. Remegett az egész testem, én a vállába kapaszkodtam. Még két ilyen lökés, és a csúcsra is juttat. A szoba már most forgott velem, így próbáltam visszafogni magam. Mintha megérezte volna, hogy a bennem feszülő vágy kitörni készül, megmarkolta a fenekemet, és gyorsabban kezdett mozogni. A gyönyör tűzként száguldott végig a gerincemen.
Éreztem, ahogy együtt jutunk el a csúcsra, hangos sikolyomba olvadt a nyögése, és néhány másodperc múlva forró magja belém ömlött. Néhány percig csak feküdtünk. Képtelen voltam szólni vagy mozdulni. Egyetlen épkézláb gondolat sem maradt a fejemben az élmény hatására. Azt hiszem, még soha ilyen kielégítő szexben nem volt részem. Mintha mindig tudta volna, hogyan kell csókolnia, hogyan kell hozzám érnie, hogy a vágyam a tetőfokára hágjon.
Néhány perc múlva legördült rólam, és mellkasára húzott. Még nem voltak szavaim arra, hogy kifejezzem, mit is érzek. Egy jó ideig csendben feküdtünk egymás mellett. Tudtam, hogy neki sincsenek szavai. Nem tudtuk, hogyan tört ránk ez az intenzív érzés, vagy hova vezet. Nem is akartam igazán ezzel foglalkozni. Csak hagyom, hogy sodorjon magával az érzés. Bőven ráérek még azon agyalni, van e jövője annak, ami köztünk van. Kezem a mellkasán kalandozott, és önkéntelenül is arra gondoltam, milyen csodálatos. Éreztem, ahogy lassan végighúzza a mutatóujját a hátamon.

Lustán és elégedetten nyújtózkodtam mellette, ahogy képes voltam összeszedni magam. Olyan orgazmusokat éltem át vele, amit eddig soha az életben. Minden alkalommal amikor felrobbant bennem, én darabokra hullottam.
– Igen! – mondta, majd hirtelen felém fordult, és megcsókolt. Lassan, lágyan érzékien, ami bennem újra lángra lobbantotta a tüzet. Csak köré fontam a lábaimat, hogy minél mélyebben érezhessem magamban, és hagytam, hogy magával sodorjon a szenvedély.

Egy órával később szinte nem is éreztem a lábamat. Bizsergett az egész testem és a lábujjaimat is alig éreztem. Nyugodt voltam, és elégedett, akár egy jóllakott kisgyerek. Még soha ilyet azelőtt nem éreztem. Rendszerint volt egy viszonylag kielégítő szex, ami után felkeltem, és elmentem. Inkább csak a testi vágyaimat csillapítottam vele, de most volt bennem, köztünk valami más. Nem tudom, tervezte e, hogy itt alszik, de életemben először nem akartam, hogy elmenjen.

Mégis összeszedtem magam, és remegő lábakkal kiszálltam az ágyból. Hát, mi tagadás, eléggé igénybe volt véve a testem. Pedig edzésben voltam, mégis úgy éreztem, nem fogom bírni a tempót.
Felvettem a pólóját, és magamba szívtam az illatát. Tusfürdő keveredett férfias illatával, és én azt kívántam, bár érezhetném magamon akkor is, amikor nincs velem.

* * *

Hirtelen maga felé fordított, és lustán végigcsókolta az arcomat. A várakozás izgalma átjárta a testemet. Igazából már attól nedves voltam, hogy éreztem őt magam mellett. Úgyhogy túl sok előjátékra nem volt szükség.

Gyors mozdulattal lábam közé helyezkedett, és belém hatolt. Először az égő érzés jött, amíg megszoktam a méreteit, aztán elöntött a gyönyör, és én át is adtam magam neki. Teljesen eszemet vesztettem az érzéstől, ahogy kitöltött. Olyan pontosan illett belém, mintha egymásnak lettünk volna teremtve. Igazság szerint erőt kellett vennem magamon, nehogy elélvezzek már akkor, amikor belém hatolt. De minden lökéssel egyre kevesebb volt az önkontrollom, és megállíthatatlanul közeledtem az orgazmus felé. Kicsit sem halk sikoly hagyta el a torkomat, a szoba forgott velem, és spirálban zuhantam lefelé teljesen elvesztve a kapcsolatomat a külvilággal. Éreztem, ahogy néhány másodperc múlva követ, és belém üríti forró magját. Levegő után kapkodva próbáltam kinyitni a szemem. Azt hiszem, ez volt életem legjobb ébresztője. Néhány percig hagytam, hogy feküdjön rajtam, és orromat a vállába fúrtam. Azt akartam, hogy egész nap az orromban ő legyen és az éjszaka édes emléke. Nagyon is tetszett a Joci féle ébresztés, és azt hiszem, több reggelen se lenne ellenemre.

Lassan legördült rólam, és néhány percig csak feküdtünk egymás mellett.
Kimentem a szobából úgy, ahogy voltam. Egy kék csipkés melltartó és a hozzá való bugyi volt csak rajtam.

Joci a konyhában állt mezítláb, és épp a bögrében lévő kávéval bíbelődött valamit. Farmerban, mezítláb, meztelen felsőtesttel a konyhában fenséges látványt nyújtott. Összefutott a nyál a számban, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a kávé illata vagy a jelenléte teszi.
– Ha ilyen lassan készül az a kávé, tényleg elkésünk! – feleltem, miközben a konyha felé haladtam. Láttam, ahogy felnéz. Szinte hallottam, ahogy elakad a lélegzete, miközben végigfuttatja rajtam a szemét éhesen. A testem megremegett és azonnal életre kelt a vágytól.
– Ne csináld ezt, Titti! – mondta, de le nem vette rólam a szemét. Lassan látható jele is volt annak, hogy bizony tetszik neki, amit lát.
– Csak a kávémért jövök! – feleltem ártatlanul. Az elején tényleg nem volt bennem semmi hátsó szándék. De ahogy megláttam a reakcióját, újra feléledt a remény a mai munkakerülésre.
– Meg fogsz ölni! – mondta, miközben magához húzott. A szája gyorsan lecsapott, mire feleszméltem már fel is rakott a pultra. Így egy vonalba került az arcunk. Befurakodott a lábam közé, én pedig mohón tapadtam rá.

– Titti, itthon vagy még? – hallottam meg hirtelen Timi hangját és az ajtó csapódását. Joci nevetve fúrta a vállamba az arcát, én pedig a testemmel takartam. Nem hittem, hogy bárkinek is szokta mutogatni magát. Láttam, hogy a pólója ott van karnyújtásnyira tőlem, és felé nyúltam.
– Igen! – kiáltottam, miközben Timi megérkezett a konyhához.
– Jaj, ne! Legalább ne a konyhát avassátok fel! Nem akarok evés közben arra gondolni, mi minden történhetett itt a távollétemben! – mondta teljesen felháborodva, miközben eltakarva a szemét beviharzott a szobájába. Így Jocinak volt ideje belebújni a pólójába, én pedig egy utolsó csókot lehelve az ajkára, melytől nagyon nem akartam elválni, leugrottam a konyhapultról, és a kávém felé nyúltam.
– Nem is tudtam, hogy hazajössz! – kiáltottam Timi után, mert tudtam, hogy hallja. Közben belenéztem a kávéscsészémbe. A kávém tetején szívecske úszkált. Szóval ezzel volt úgy elfoglalva.

*****************
Ebédeltünk:
– Tudod, hogy nem erről van szó, Titti – mondta, megfogta a kezem, és maga felé húzta. Majdnem félrenyeltem a kávémat, ahogy az asztal alatt kezemet hímtagjához nyomta, mely kőkemény volt. Pedig még hozzám sem ért.
– Ha most megcsókollak, mindketten többet akarunk majd! – tette hozzá, és elemelte a kezemet, mely önálló életre kelve kalandozott rajta. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam képes fékezni magam.

Mire észbe kaptam már egy raktárhelyiség falának nyomva kefélt őrült tempóban, és én totális eksztázisban élveztem az érzést, mennyire összeillünk. Fantasztikus volt, ahogy elveszett bennem. Még a méretei okozta égő érzés is gyönyört keltett bensőmben. Éreztem, ahogy vállamba harapva folyatja el elsöprő orgazmusa hangját, mely engem is magával ragadott és csúcsra repített. Néhány pillanat múlva letett a lábamra, én pedig a falnak támaszkodva lihegtem, mert nem voltam biztos abban, hogy remegő lábam képes lesz megtartani.

– Őrületes! – súgtam zihálva, ahogy homlokát a homlokomnak támasztotta.
– Nem tudom, mit teszel velem, de megőrülök érted! – mondta, én pedig halkan felnevettem. Ugyanezt éreztem én is vele kapcsolatban. Nem tudtam, hogy ez a kémia csak kettőnk között létezhet. Vagy ez annál valami több. Ezért nem akartam kimondani. Ki akartam őt égetni a szervezetemből, ahogy a többi srácot is. Csak az volt a baj, hogy minden alkalom után egyre többet akartam belőle.

Összeszedtem magam a mosdóban és visszamentem az asztalhoz. Pontosan tíz perc volt még az ebédszünetből, így lassan meg kellett válnom Jocitól.

*********************

Milyen gyönyörteli érzés volt, ahogy belém csapódott. Már önmagában az is felért egy orgazmussal. Ahogy elkezdett bennem mozogni, ahogy a kéj szétáradt a testemben, attól szinte önkívületi állapotba is kerültem. De ami még jobb volt, hogy én is olyan hatással vagyok rá, mint ő énrám.

De ez már sokkal később történt. A nászéjszakánkon. Azóta minden reggel-este megismételjük, ha tehetjük. Számomra az érzés intenzitása nem csökkent azóta sem. Most mit mondjak? Szeretem!

Megmondom a titkát édesem a dalnak:
önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

/Babits Mihály :A második ének/

A MÁSODIK ÉNEK (oszk.hu)

Egy szerelmes nő vallomása és könyörgése:

Ha egyszer megcsalsz szégyelld magad.

Ha még egyszer megcsalsz én szégyellem magam, hogy bíztam benned.

Ha harmadszor is megcsalsz, abba belehalok, mert megérteted velem, hogy a szerelmem értelmetlen.

/Ez egy nem pontos idézet Larissa Ione könyvéből, a Demonica 2. részéből. /

Amikor azért vagyok együtt valakivel, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Amikor csak a saját igényeim kielégítése a cél, akkor a másik háttérbe szorul. Elhanyagoltnak, elhagyatottnak fogja érezni magát.

Ha meg csak azért, hogy neki legyen jó, mintegy jutalomként adva magam neki, akkor a másik úgy érzi kihasználják.

Nehéz megadni azt az érzést, ami jelezné a partnernek, hogy azt szeretném, hogy mindkettőnknek kellemes legyen? Hogy azt érezze, hogy szeretem, mert ő is  jót tesz velem és nekem is kell ő.

Amikor azt mondom, szeretlek, azzal a magam felé érzett szeretet is kifejezem. Ugyanis azért szeretem, mert valamiért jót tesz nekem. Következhet ebből az, hogy az ember annyira önző, hogy csak önmagát szeresse és mindenki másnak hazudja csak ezt?

Van aki szerint nem. Ha azt mondom, hogy jó amikor velem, bennem vagy, - amikor konkretizálom szeretetem egyik okát -  akkor természetesen magamat szeretem. De téged is, hiszen csak te lehetsz ilyen, más nem. Na, most hazudtam egy nagyot, hiszen akár több millió más ember lehet olyan, aki megfelelne a kémiámnak és más igényeimnek is, mégis téged szeretlek.

Sok oka lehet ennek, jobb ha nem is próbálunk jobban belegondolni. � Elfogadjuk ezt és így jó mindkettőnknek. Nem, ne is ellenkezz, kérlek!

Az emberek zöme általában nem ellenkezik egy akció során. Általános kivétel lehet a két alaptörvénybe ütköző dolog, tehát az ön és fajfenntartás veszélye. Ezekben az esetekben is a legtöbb ember addig hezitál (keres más megoldásokat) ameddig késő nem lesz.

Ez a bűnözők alapelve is. És ezek miatt nyernek. Ez a hit káros mellékhatása. Hiszem, hogy megússzuk az elkerülhetetlent, amikor rájövök, hogy mégsem, akkor meg már esélyem sincs nyerni.

Képzeljünk el egy élő sejtet, amiben molekulák úsznak. Látszólag céltalanul, de komoly törvények irányítják a mozgásukat. Ezek a molekulák egymással is kölcsönhatásba léphetnek, de a legtöbb eljut a sejtfalig. Nem törhetik át azt, tehát visszapattannak. Amikor visszapattannak az irány ismét a sejt közepe lesz számukra. Amikor minden molekula visszajut a közepére, kétféle megoldás létezik számukra.

Az egyik az, hogy egyesülnek és ezáltal nem termelnek több energiát a sejtnek. A sejt elpusztul. Ez az öregedés folyamata.

A másik, hogy nem tudnak egyesülni, így a molekulák találkozásakor robbanás történik, ami szétszórja a sejtet több apró, fejlődőképes sejtté. Ezeknek a sejteknek a viselkedése hasonló az előző nagy sejthez.

A változás folyamatos.

Ennek analógiájára elképzelhetjük a bolygókat, molekuláknak tekintve. Látszólag meghatározhatatlan össze-vissza mozgásokat végeznek, de valójában szigorú törvények szabják meg útjukat. Ezen törvények egy kis részét az ember a fizika tudományában gyűjtötte össze. Amint a bolygók elérik a számukra áthatolhatatlan határt, visszakényszerülnek a középpontba és ugyanaz történik, mint a sejtben.

Meg tudja valaki ma mondani, hogy a mi bolygónk e határtól milyen messze tartózkodik? Hiszen ma a világűrt végtelennek tartjuk, miközben tudjuk, hogy minden véges. Számunkra nem mérhető távolság, ezért inkább annak tartjuk.

Meg tudja valaki mondani ma, hogy a sejtekben mikor történik öregedés és mikor születnek belőlük újabb sejtek? Ha így lenne, megoldotta volna a biológia tudománya a halhatatlanság kérdését.

Éppen úgy nem tudhatjuk azt sem, hogy a bolygónk eléri-e valaha azt a bizonyos határt, vagy önmaga belső folyamatainak összessége miatt robban-e darabokra egyszer, esetleg útja során összeütközik-e egy másik, hasonlóan nagy égitesttel és emiatt semmisül meg a mai formája.

Ezekhez tudnánk segítségül hívni az energiafolyamatok és az idő ismeretét. Az időt ma viszonyítási alapként fogjuk fel és mindig egyirányúnak tartjuk. Ha mennyiségként gondolnánk rá, ugyanilyen következtetésre juthatnánk, mint a sejtek esetében. El tudunk ma képzelni egy időrobbanást? Hiszen még a biológiai létezésünk során meghatározó sejtek szintjén levő energetikai folyamatokkal se vagyunk tisztában.

Több olyan ráhatás befolyásolja az apró sejt működését belülről is, amiről ma fogalmunk sincs. De attól, hogy valamit nem látunk, csak azt jelenti, hogy nem tudunk számolni vele, de nem jelenti azt, hogy nem létezik és azt sem, hogy nincs ráhatása a sorsunkra.

Fenti sejttani példát nagyon leegyszerűsítettem az érthetőség kedvéért. Ha figyelembe akarnám venni mindazt, az ezeken kívüli, belső és külső folyamatokat, ami a sejtet a jelenlegi állapotában tartja - illetve befolyásolja annak hosszabb-rövidebb idejét - Akkor nemcsak a biológiai, hanem az összes természettudományi ismeretünket kéne leírnom. Ahhoz, ha lenne is elegendő időm, kedvem rá, nagyon sok megabájt kellene és a végén mégse azt érhetném el vele, hogy megértse bárki a fenti tanmese tartalmát.

Na meg nem is értek én annyira a tudományokhoz. Az egyetlen a mai tudományos elvek közül, amit elfogadok az a kétkedés. Csak ennyi… Miközben tudom, hogy a sorsunk jobbá, kényelmesebbé tételéhez kell egyfajta elfogadás és ami bizonyítottnak tűnik ma, az a tudományunkba kerülő tézis. Ez utóbbi se állandó, hiszen az ókorban laposnak gondolták a földet, mára azonban ez megdőlt. Költőink néha mégis fogalmaznak úgy, hogy a "világ peremén" és ezt mindenki megérti.

* * *

Amivel eddig nem számoltál: a törődés, vagy együvé tartozás vagy mi.
Csordaösztön? Ez visszavezethető - vagy csak kapcsolatban áll - a fajfenntartással, ami ebben a vonatkozásban az önfenntartást, önvédelmet is jelenti.

Az a harmadik a génekben?! Az ön és a fajfenntartás után. Minden más csak ezután. Hm?

Így helyreállnak a dolgok?

És hogy hat ez ki az időre? Abból is kell lennie bennünk, hisz tudjuk szabályozni ösztönösen. Az ösztön pedig a progi, a gén. Szóval?

Az első kettő hiánya betegséget okoz. Mindenkinél. Törést. Akkor a harmadiknak is olyannak kell lennie.

Mégsem, mert az ember el van egyedül is. /ez rossz válasz! Ne keverd az egyedüllétet (szocializáció) a fizikával./

Az áramló energia hiánya!?

De lehet, hogy téves és kereshetek tovább. Ez ugyanis besorolható a másodikba.

Következhetne abból vagy nem? De igen, sajnos.

Osztályozhatnánk az embereket vérmérséklet szerint.

Az ingerlékenység és a szexuális étvágy mindenkiben más, de vannak fokozatok. Az erre a kategóriákra bontott hatása az első és második "parancsnak" teszi az embereket egyénivé. Az biztos, hogy nincs két egyforma gén-szerkezettel rendelkező ember. Még ikrek esetében sem egyezik. Nekem is egyedi és tuti, hogy nem azonos egyik ősömével sem. Sem ősapa, ősanya génjei nem az enyémek, bár biztosan örököltem valamit tőlük. Persze nem mindegyiküktől. Talán ez is a célja - kimondatlanul - az életünknek, hogy utódainknak átadjunk valamit magunkból. Nem biztos, hogy azt sikerül, amit szeretnénk, de valamit a gyerekem örököl tőlem - nem csak anyagi szinten. A cél megvalósítása tehát az lenne, hogy élj úgy, hogy amit szeretnél átadni, az benne legyen a tiédben. Ha a tevékenység rögzül valahogyan a génjeidben, esélyed lesz átörökíteni azt. Ez is csak esély, de jobb a semminél.

Tehát élj tartalmas életet és éld meg amit szeretnél. Azért az első számú "törvényt" se kéne elfelejteni: ne tégy olyat senkivel, amit nem szeretnél, hogy ő tegyen meg veled. Pl ne vágd el senki nyakát. Ne túl mélyre. ��

Mondjuk egy provokáció pedig épp ilyen. Szeretnék egy durva szexet?! Valahogy tudatnom kéne ezt a partneremmel, de ha szimplán kimondom: "légy ma velem vad és durva", azt csak ezért fogja megtenni, nem azért mert neki is ehhez lesz kedve. Művi dolog marad és élvezhetetlen. Nekem nem ez kell. Felbosszantom tehát, miközben éreztetem vele, hogy kívánom őt. Egy bizonyos határig szabad csak elmennem, mert ha addig a határig nem teszi meg, akkor már nem azt fogom kapni amit akarok, tehát ha odáig sikertelen az akcióm, akkor hagynom kell. Ha viszont sikerül, akkor az elején lesz annyira durva velem, amennyire az nekem kell és ha látja rajtam, hogy élvezem, akkor ő is fogja és később is megadja, talán kérés nélkül is, ezt az élményt nekem.

Némelyik férfi csak így tud szeretkezni. Vagyis nem tud szeretkezni csak dugni. Na, ő bassza csak meg a lovamat! Aki nem képes a romantikára, az szeretni se tud. Engem se szeret, csak használ. Utóbbihoz már nagyfokú bizalom kell. Amelyik nőnek nem és már első alkalommal is vadul szereti és "utálja" a romantikát, az egy baszógép csak. Neki az a jó, ha folyamatosan dugva tartják. Akármeddig bírja és élvezi ezt, meg a pofonokat is amit kap közben. Ezt érthetjük szó szerint is, vagy bármilyen más fájdalom okozásként is. A legtöbb ilyen nő nem is akar gyereket. Ilyen módon gondolják átélni a szülési fájdalmakat talán. Az étvágyuk - egy bizonyos életkorig - kimeríthetetlen. Na és ha ilyennél mégis betalál egy sperma és szülni kell, akkor élvezi azt is, mert nekik a fájdalom=gyönyör. A - szerintem - normális nőnél a gyerek az cél és a szülés közben érzett fájdalom nem kéj, bár a "végeredmény" kárpótol az elszenvedett kínokért. A másik típus a szülés okozta kéjből felocsúdva: "Pfuj, mi ez a szörnyűség? Ez nem lehetett bennem!" Némelyik képes odáig elmenni - különösen, ha egyébként sem tudnák/akarnák eltartani a gyereket, hogy akár meg is szabadul tőle. Nem feltétlenül öli meg, bár az sincs kizárva.

A legtöbb férfi olyan, aki szintén szeretne gyereket. Mindegy kitől, csak legyen. Emiatt aztán a legyet is röptében… Ha alkalom adódik - és az mindig adódik. Nagyon szerencsétlen kell legyen a pasi, ha nem. A tudat viszont visszatartja őket attól, hogy bárkinek nemzzenek csemetét. Hiszen ha szétszórja magjait és 10-20 helyen is megjelenik a szerelmének gyümölcse, akkor neki több síkon kell - anyagilag is - helyt állnia és emiatt se ideje, se ereje nem lesz annyi dugáshoz mint addig. Ez elég nagy visszatartó erő ahhoz, hogy foglalkozzanak a nem kívánt terhesség elleni védekezéssel ők is. Mindaddig, ameddig nem biztosak abban, hogy "igen, én ettől a nőtől szeretnék gyereket. Ő az aki szülni fog nekem egyet - vagy többet."

Láttam egyszer egy filmet. Abban egy férfinak két vagy három igazi családja volt, igazi feleséggel és hozzátartozó gyerekekkel. Ezeknek megfelelő személyiséggel. Mert mindegyik feleségét szerette valamiért. A végén kiakadt, azaz lemerültek a telepek nála, hibázott valamit és kiderült a kiléte, a tette mindenki számára. Érdemes azért elgondolkodni azon, hogy egy teljes család el és fenntartása mennyi energiát és időt igényel és összevetni ezt az ő tettével. Anyagilag se semmi megadni egy családnak azt ami kell nekik, még minimálisan sem. Főleg, hogy a film régivágású kapcsikról szólt, múlt századi, ahol a nők alig kerestek valamit, ha dolgoztak egyáltalán. A filmben - úgy emlékszem - a feleségek háztartásbeliek voltak. A sztori alapjául egy igaz történet szolgált. Arra már nem emlékszem, hogy mi történt utána. Megmaradt–e bármelyik családja, feljelentették–e és ha igen, mi lett a büntetése… A végéből szimplán annyi maradt meg bennem, hogy a két feleség találkozik és megtudják egymásról, hogy ugyanaz a férfi mindkettőjük férje. A többi homályba veszett bennem.

Aki pedig eljut idáig az olvasásban és emlékszik rá, kérem írja meg nekem.

Köszönöm.

Hm